Chelsea FC

Még remeg a kéz, még ezres a pulzus, de az elmúlik reggelre. A csalódás ellenben még hónapokig megmarad.

Mozog a láb, megbicsaklik a légzés. A tv már kikapcsolva. Az ujjak a billentyűket keresik, az agy a szavakat.

A telefon meg- megszólal, az Interes haverok csörögnének, ha felvenném. Marad a kör e-mail, megérdemeltétek, legyen ennyi elég.

Villany lekapcsol, egy kis Howard Shore, Rob Dougan és Nathan Fake a winampnek, basszus felteker, had remegjenek a poharak a polcon. Csitulj, dübörgő szív, nyugodj meg lélek.


Tudtuk, hogy benne van. Vereséggel indultunk neki. Tudtuk, hogy gólt kell lőni. Tudtuk, hogy ez az Inter és Mourinho.

De tudtuk, hogy ez a Stamford Bridge, s tudtuk, mi vagyunk a Chelsea. Igen, ma este nem a pályán lévő 11 a Chelsea. Mi voltunk azok, mind, mezben a tv előtt sört szürcsölve, karfát csapkodva, chat-en lógva. Ez a nap még munka közben is erről szólt. Bíztunk a fiúkban, bíztunk magunkban. Nem lehet, hogy ne szerezzünk gólt. Onnantól már sima.

Az első félidő vagdalkozása, irama, erőfelmérője alatt éreztük, nehéz lesz. A végén felpörögtünk, a helyzetek megvoltak, de kapuralövésig nem jutottunk. Éreztük, nekünk jön rosszkor a szünet. S valóban. A második félidő elejét leszámítva, mikor ismét csak a helyzeteink voltak meg, a gól helyett, az Inter megérezte a vérszagot. Átvette a mérkőzés irányítását, s megnyerte a meccset, megnyerte a párharcot. Az Inter nem tett semmit, csak amit kellett. Mi, szimplán csak nem tettünk semmit.

Lehetne itt sorolni ismét az elbaltázott helyzeteket, a rossznál is gyengébb egyéni teljesítményeket, az olaszok Inter alattomos és színészi játékát. De nem kell. Nincs értelme. Tudtuk már a csapatfotónál, hogy csak akkor lehet meg, ha betalálunk. Nem tettük. Ha begyötörjük valahogy azt az egyet, s 1-1-el esünk ki, akkor elő lehetne venni mindezt.

Ma a Chelsea azt érdemelte, ami végül a jussa lett. A vereséget, s a kupasorozattól való búcsút. Baj nincs, ezt már elmondtam a hétvégén. José Mourinho-tól ki lehet kapni. De lehetett volna ezt méltósággal. Így marad a lógó orr, és ezt a bélyeget jó 1 évig magán viseli a csapat. Ez a Chelsea még mindig Special, de nagyon hiányzik belőle a One. Az most a másik oldalon volt. Mourinho a mennybe ment ma este, Ancelotti pedig visszasüllyedt a szürke homályba.

Az Inter kikapcsolta a Chelseat, mindegy, milyen módszerekkel. José nagyon is jól tudta, hol lehet kihúzni a Chelsea méregfogát. S most megvolt a kerete is hozzá. Úgy tudta féken tartani a Kékeket, hogy közben három támadója lehetett a pályán. Lució még a zuhanyzóba is követte Drogbát, Maicon pályán kívülre helyezte Maloudát, Cambiasso Lampard nyakában játszotta le a 94 percet. S ezzel el is volt intézve. A 3 Interes támadó miatt a védőink alig tudtak bekapcsolódni a játékba, Mikel és Ballack a védekezéssel volt elfoglalva, Anelkat pedig nyugodtan egyedül lehetett hagyni.

Ennek ellenére sikerült mégis helyzetekig jutni. Lövésig azonban már nem. Minden kapu felé tartó labdába öt fehérmezes játékos repült, a többit pedig elbohóckodták a mieink. S ez a mérkőzés már ott elment, hogy nem tudtunk kapura veszélyesek lenni. Kb. 10 perc volt, mikor azt mondhattuk, érik a Chelsea gól. Azt is kétszer öt percre vágta a szünet. Nem tudtunk fölényt kialakítani, nem tudtunk passzolni, nem tudtuk rákényszeríteni az akaratunkat a játékra.

A Chelsea nem ezt akarta játszani, mi pedig nem ezt akartuk látni. Mourinho pedig nem tett semmi zseniálisat. Ahogyan Esterházy írja valahol: nem kiválasztani az adott lehetőségek közül a legjobbat, hanem új perspektívát teremteni. Na, ezt tudja a zseni. Amit a portugál Intere ma letett a zöld négyszögre, amit a Bridge lelátói kereteznek, abban nem volt semmi új. Itt ma este Ancelottinak kellett volna zseniálisat húzni. Nem sikerült, de kár lenne ezért az olasz trénert elővenni. Ahogy a bírói kezdő sípszó elhangzott, kifolyt a kezéből a mérkőzés. Feltette a pályára azt, amit a legjobbnak vélt, s tegyük hozzá gyorsan, nem sokan vitatkoztak vele előre. Egy poszt kérdőjelezhető meg igazán, de mivel közülünk - vele ellentétben - senki nem nyert még BL-t, ne tegyük. Merjük elhinni, így volt a legjobb. Azzal ő már nem nagyon tudott mit kezdeni, hogy Lampard nem bír szoros emberfogásban játszani, a többiek meg nem segítettek neki. Azzal sem, hogy JM tudta, Drogbát fel lehet húzni, ő pedig megette, amit Lució és José kifőztek az Inter kicsiny konyhájában.

Mindegy mostmár, lassan 1 órája vége, el kell kezdeni túllépni azon, hogy idén sem a miénk lesz a BL trófea. Megnyugszanak a kedélyek, holnapra már senki nem akarja Drogba fejét venni, elzavarni Carlot, vagy Lampardot. Senki nem követeli majd Anelka összes hozzátartozójának életét, s senki nem kárhoztatja el szurkolótársát, mert az dühében olyat mondott, amit nem is feltétlen gondol komolyan.

A Chelsea továbbra is Chelsea marad, a szín Kék, a játék a futball, mi pedig maradunk Chelsea szurkolók, hiszen sokan feltettük már erre az életünket, s nem BL trófea szurkolók vagyunk. Ma az Internazionale a boldogabb, nekünk pedig megmarad fő célnak a Premierleague meghódítása.

Relax, nem vesztettük el az ismeretlen kincset, amit megtaláltunk a Chelseaben. Túlestünk már nagyobb krízisen is, s nekünk legyen mondva, inkább tegyük túl magunkat azon, hogy nincs BL, mint azon, hogy a másodosztályba kiesés réme fenyeget. Az ember azt mondja, volt már jobb is. A szurkoló, hogy lesz ez még jobb! Jól jegyezzétek meg: a pohár mindig félig tele van, nem pediglen félig üres.